A magyar nemesi rangok és rendek fejlődése - Írta Lehoczky József

A magyarországi feudális hierarchia fejlődése, a nemesség kialakulása, a főrend miként alakult ki, az öröklődő főnemesi címek létrejöttének közjogi háttere

       A főrend kialakulása és fejlődése az Árpád-kortól.

        Szent István korának nemessége élén a comesek rétege állott. Szent István nem semmisítette meg a régi születé­si nemességet, amely a származás előkelősége és a nagyobb vagyon alapján a közrendűek fölé emelkedett. De megkívánta tőlük, hogy legfelsőbb közegeit "hivatalnok nemeseit" maga közé vegye.

   Így látjuk törvényeiben a "maiores  natu" mellett a "maiores  dignitatu” csoportot szerepelni. Ez utóbbiban csakis a királyság legfőbb méltóságviselőit lehet érteni./ maiores natu= nagyok a születés jogán; maiores dignitatu= nagyok a hiva­tal jogán/

    A szolgálati hierarchia élén a comesek állnak az egyház főpapjaival:püspökökkel, apátokkal együtt egy szintre kerültek a régi arisztokráciával. Az új nemességnek, az előkelő nobilitasnak maiores vagy másképp principes, primates, optimates, nobiles rétege, részben a vagyon és származás, részben pedig, az új nyugati szervezet két officiuma, az egyházi és világi alapján formálódott ki. Anélkül, hogy igazi főnemesi renddé tömörült volna. /Nobilitas= nemesség, előkelőség; - maiores= nagyok, nagyobbak; - principes= fejedelmi személyek, főemberek;- primates= elsők; - optimates= jobbak, vagyis jobbágyurak./

   A tár­sadalmi különbségek most sem tudták a szabadok társadalmának egységét megbontani. A „lex servorum” /szolgáiati jog/ elvével szemben a „lex liberorum”/szabadság joga/ továbbra is érvényben maradt. Ennek ellenére a maiores előjogokat élveztek, így például nemcsak a király, hanem a „maiores natu et dignitatu” előtt is fel lehetett szabadítani a servust/rabszolgát/. Nagyobb tekintélyüknél, vagyonuknál fogva többre értékelték őket az engesztelési díjrendszerben, mint a milest és a vulgárist, vagyis a vitézeket és a közrendűeket. A „maiores natu et dignitatu” rétegébe tartoztak tehát a régi törzsi és nemzetségi előkelők leszármazottai és a beköltözött idegen úri ivadékok tekintélyesebb birtokkal rendelkező seniorjai.

 A seniorok, a nyugati hűbérúrnak megfelelően, szolgálattévő vitézek urai.   Magyarországon, mint már mondtuk, szigorúan nyugati értelemben vett hűbériség sohasem létezett, de egy speciálisan magyar familiárisi szerkezet igenis létezett és ennek nyomai fennmaradtak a XVII. szá­zad végéig.

  A „maiores natu et dignitatu” rétegéhez tartoztak még a püs­pökök és apátok, ők a "prelates", továbbá a megyés ispánok, vagyis a comesek, valamint  az udvari és országos főméltóságok. Ez a társadalmi szerke­zet fennmaradt lényegében az egész Árpádkor alatt. Szent István király idejében 45 vármegyéje volt az országnak, ezek élén negyvenkét megyésispán állott, a nyugati gróf megfelelője. De nálunk a comesek hivatalukat mindig váltot­ták, így ispánságukban nem tudtak gyökeret verni; épp ezért nálunk a grófi tisztség nem válhatott örökletessé. A comesek hivatala időre szólt, a „família regis”, vagyis a királyi familia, értsd ez esetben a királyi udvart, tagjai vol­tak, a király bizalmi emberei. Ott teljesítettek szolgá­latot, ahol éppen a király elképzelései szerint szükség volt rájuk.

 A vármegyék száma III. Béla idejére, 72-re nőtt. Így a megyés comesek száma is, hetvenkettőre nőtt.

  A XIII. századtól, a bárói rend alakulása

      III. Béla korára a francia udvar hatására került be a magyar nyelvbe a "baron", amely magyarul szabadúr", németül "Freiherr" elnevezés, latinul:”liber”. Ezidőtől kezdték a régi "optimates", vagyis „jobbágyurak” megnevezés helyett, a „báró urak” kifejezést használni.

   Az „optimates” jobbágyurak jelentése, mint már mondtuk: „jobbak”, mert ők a „király jobbkezei”, mint azt mai nyelven mondanánk. A „barones” szabad urak, a király által megbízott teljhatalmú elöljárók, akik szabad kezet kapnak, hogy feladatukat akadálymentesen elláthassák. Ők az „ország bárói”, latinul „barones regni”, az „ország zászlósurai”.

   A nádorispán az udvart irányítja, az országbíró kezdi átvenni a királyi törvénykezést, a főlovász a királyi méneseket felügyeli, és mint csehországi neve a " mareschal" is mutatja, fő-hadparancsnoki teendői is vannak. A főtárnok a kincstári bevételeket, a regálékat felügyeli. III. Béla korára már nevük is annyiban megváltozik a Szent Istváni korhoz képest, hogy nevükbe bekerül nyugati hatásra a "magister", vagyis „mester” elnevezés. Így "iud curiae" helyett lesz: "magister iud curiae" az ország­bíró; „tavernar" helyett: " magister tavernar" a tárnokmester; "pincernar” vagy " buticular" helyett: „magister pincernar" a főpohárnokmester stb.

/ A hivatásos, szakképzett tisztviselőket is ezidőtől magisternek nevezik; pld. Ilyen az „ítélő mester”= tanult bíró./ 

   A Bárók feladata hadszervezés és ország-kormányzás, részvétel a királyi tanácsban

  A báróknak, vagyis az országos főméltóságoknak egyéb teendőik mellett feladatuk banderiális haderők felállítása is, saját zász­lajuk alatt, ezért az ő nevük másképpen, Magyarország zászlós­urai. A királytól vett megbízásra pénzt kapnak, vagy honor birtokot, hogy ennek bevételeiből állítsanak haderőt. Szabad kezet kapnak feladatuk ellátására. Ezért "szabad urak", "barones regni", vagyis „ország bárói”. Ez a hivatali rang nem keverendő össze a későbbi öröklődő bárói címmel, mely csak 1526. után jelenik meg Magyarországon, német mintára. Ugyanakkor, a haderő állítási feladatból következik, hogy azok a magánhadsereget kiállító urak is zászlósurak, akik birtokaik nagysága után állítanak hadat. Ők nem országos, vagy megyés ispáni hivataluk kötelezettségeképpen állítanak ugyan hadat, de I. Károly /Károly Róbert/ rendelkezése értelmében, ha 50 főnél nagyobb csapattestet állítanak fel, akkor saját zászlajuk alatt mehetnek a királyi csapatok oldalán. Ezek szintén zászlósoknak neveztettek már az Anjouk idejében, s így tágabb értelemben, a nyugati értelmezés szerint is bárók voltak. De az „ ország bárói” , vagyis „ barones regni” csak a főméltóságok és a magasabb királyi főtisztek; ebbe a körbe nem tartoznak bele a főispánok sem, ugyanis jelentőségük csökkent Szent István és az őt időben követő királyok comeseihez képest. Ennek oka, hogy a korábbi királyi vármegye a XIII. században átalakult nemesi vármegyévé.  Ezért is nem vették a XV-XVI század fordulójától a főispáni hivatalt az Aranybulla XVI. pontja alá.

/” Nem adunk örökbe sem egész vármegyéket, sem pedig semmiféle királyi tisztséget”./ Tehát, szűkebb értelemben, csak a hivatalban lévő országnagyok, a ”barones regni” az ország bárói. A többi mágnásokat egyébként is már Zsigmond király idejében „nagyságosnak” címezte az uralkodó; tehát azokat, akik a királyi tanácsban részt vesznek, ha az udvarnál megfordulnak, de hivatalt nem viselnek, de az ország bárói között szerepelnek, mert nagy birtokuk után is hadállításra kötelesek, ők a bandériumállító zászlósok.

Ez a Barones et magnates csoport valójában a Szent István király kora óta fennálló szokásrend alapján létrejött főrend; hiszen már Szent István király a főemberekből, a principes, primates, optimates rétegből álló királyi tanácsot hozott létre.  Ez lett majd az idők folyamán a későbbi „felséges tábla”, majd a XIX. század elejére átalakuló „felsőtábla”, a XIX. század végére „főrendiház”, majd a XX. században „felsőház” jogelődje! -  Amikor még, a XVIII. század végén „felséges tábla volt” a felsőház neve, melyet III. Károly király reformált meg, hogy ne a régi rákosi gyűlésekhez hasonlóan, lovon hozzák a döntéseket az urak, hanem szépen rendezett padsorokban ülve; -  a döntéshozó asztalnál a főméltóságok foglaltak helyet és közéjűk csak néhány kiválasztott főispán ült az asztalhoz. Úgy, mint a képviselőház bizottmányainál is. A többi mágnás gyakorlatilag csak, mint megfigyelő vett részt és időnként, beszélgetés során mondott tanácsot és véleményt, de a döntést az asztalnál hozták, majd szavazatra bocsátották. Ez a változat élt III. Károly főrendiház-reformja /pontosabban, „felséges tábla”reformja / idejétől. A XIX. század elejétől a „Felső Tábla” már a későbbi, főrendi házi formában működött.- Ez az angol polgári forradalom utáni formát követte. /  

 Visszatekintés: 

  Már Szent István király is a királyi tanácsot egy állandó testületből és egy alkalmanként összeülő nagyobb létszámú testületből szervezte meg. A szűkebb tanács neve: „consilium”, a tágabb értelemben vett tanács az országos gyűlés főemberekből álló testülete a „concilium” volt. A concilium Szent László és Kálmán király idejében országos egyházi zsinattal volt egybekötve. Így ez időben a magyar országgyúlés egyházi zsinat is volt, csakúgy, mint a német-római birodalomban is a birodalmi gyűlések is sokszor templomokban tartattak meg..   

 A consilium megnevezés, a majd minden nap a király oldalán tanáccsal szolgáló, legbizalmasabb jobbágyurakat jelentette, vagyis a későbbi „barones regni et prelates regni” testületét melynek tagjai a prelátusok, a főpapok is. Sőt már Szent István idejétől ezek a prelátusok állnak egy árnyalattal előbb, mint a világi nagyok, s ezért később is a megnevezés sorrendje: „prelates et barones regni”, csak Mátyás király alatt szűkül le a megnevezés „barones regnire”! Ezért az ország legelső zászlósura a királykoronázó joggal bíró, mindenkori esztergomi prímásérsek, aki III. Károly király címadományaképpen, egyben a Római Szent Birodalom hercege is, ezért nevezik hercegprímásnak.

 Azonban társadalmi rangban, anyugati értelemben vett báró rang megfelelőjének vehető, már az Árpád-korban is, habár még a XIV. századi végleges formájához viszonyítva kiforratlan is a nemesi társadalom szerkezete: a korábbi időben, a királyi levelekben is "prenobilis”-nek címzett, minden előkelő származású birtokos nemes; - mindazok, akiknek földbirtoka a vármegyétől független s az Anjou-kor előtt nem tartozik a várispán fennhatósága alá. Vagyis már korábban is országos nemes, de előkelőbb, mint a serviensek átlaga. Ilyenek a régi törzsi és nemzetségi előkelők leszármazottai s a beköltözött úri ivadékok közül, azok, akik seniorok, akiknek nagyobbak a birtokai, ezek ugyanis mind szabad bir­tokok, tehát uraik "szabad urak", de Magyarországon a címük „nemesúr„ IV. Béla korából ismeretes szabad birtok adományozása például a vármegyei fennhatóság alól kiemelt, “eximált”birtok. A szabad birtokú, de kisebb területtel bíró nemesek valójában a nyugati szabad úr, birodalmi lovagokhoz, és a ma is közismert angol baronettekhez, a kisbárókhoz hasonlíthatóak, akik a Sir, lovagúr címet viselik.

    Megjegyzés:   Az angol feudális szerkezethez viszonyítottuk könyvünk több részében a nyugati feudális hierarchiát!!     

                                             

    A XIV. századtól a bárói rend alakulásának részletes áttekintése:

   Miként jöttek létre az óriásbirtokok?

   A honor és zálogbirtok fogalma.

  A társadalmi előzmények.

  Az Árpádok korabeli társadalmi tagozódást már korábban leírtuk. 

    Az Anjouk idejétől kialakult az egységes nemesi rend. A nemesi renden belül a XIV. században az előkelő, régi országos nemesekből kerülnek ki a királyi tanács tagjai, a bárók és a főispánok.

    Az ország bárójának nevezett hivatalok:

  Nádorispán, országbíró, tárnokmester, főlovászmester, erdélyi vajda, főpohárnok, főkomornok, főajtónálló, kardhordozó-mester /időnként/, később a koronaőrök, horvát bán, szlavón bán, szörényi bán / aki egyszemélyben mindig a temesi grófnak nevezett temesi, torontáli és krassói főispán volt/, továbbá a helyi bánok és vice bánok, mint a macsói bán is, valamint a régi szokás szerint a pozsonyi ispán: - mert korábban ez a hivatal mindig együtt szerepelt a legfőbb tisztségekkel, -minthogy vagy a nádor, vagy a tárnokmester töltötte be azt.

    Zsigmond király idejében még az ország bárója Magyarországon az ország zászlósura, aki hadat vezet, a királyi tanács tagja. A királyi tanácsban részt vettek olyan nagybirtokosok is, akik nem töltöttek be hivatalt. Őket nevezték nagyságosoknak, „magnates”, mágnásoknak. Ferdinánd király azokat az urakat, akik ilyen hivatalban voltak megtisztelte az öröklődő nagyságos címmel, amiből az örökös báróság lett. Az adományozás szövege általában így szólt:” a vitézlő nemesek sorából, a nagyságos zászlósok sorába” emeli. A XVI. században még igen kevés család bírt örökös zászlósúri ranggal, csak a legjelentősebb, legaktívabb családok; azok, akik ténylegesen is országnagyok voltak, országos hivatalt töltöttek be, vagy kiemelkedő tettet hajtottak végre, mint például göncruszkai Dobó István, az egri győzelmet. Ő ezért ”a nagyságosok rendjébe emeltetett”, s egyúttal Kendy Ferenccel közösen erdélyi vajdává neveztetett ki, vagyis az öröklődő cím itt még együtt szerepel nála is az országnagyi főméltósággal.

               

      Szent István király korában még minden comes és senior önálló haderőszervező volt, önálló haderővel bírt. III. Béla korára és az utána következő időkben ezt a feladatot már a „báró urak", a zászlósurak veszik át. Aző feladatuk az ország haderejének a megszervezése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a megyei comesek és a birtokos seniorok lemondtak volna hadállítási jogukról, őnekik továbbra is vannak familiárisaik, azok a vitézek, akiket a senior hadában „iobbagionak”, a várispán hadseregében pedig, várjobbágynak nevezünk. / Korabeli szóhasználattal mindkettő „jobbagio” – de a várjobbágy pontosított neve „iobbagio castrensi” vagy „serviens castrensi.”/ Továbbá, a szerződött szabad lovagok, vagy vitézek, a „miles hospes"-ek is ott vannak a seniorok alkalmi seregében is csakúgy, mint a comes hadseregében, familiáris hadában. Ámde a haderőszervezés súlypontja már átkerül a XIII. században "barones regni", az ország báróinak kezébe. A bárók a haderő szervezés fedezetéül egyre nagyobb birtokokat kapnak "honor", háladíj- képpen, mely birtok nem örökletes elméletileg, csak a feladatkör ellátásának anyagi fedezetéül szolgál. Ámde ez a honorált tevékenység, mivel többször is több kiadással jár, mint amennyit az ideiglenesen átvett birtok jövedelmez, ezért a király továbbra is tartozik a bárónak, főtisztnek, míg a befektetett összeg megtérül. Így a honor birtokok is sok esetben magánbirtokként kezdenek szerepelni, s mint ahogy a pénz is öröklődne, ezek is öröklődnek a király engedélyével, és a családban maradnak, míg a király vissza nem veszi. De a visszavétel is pénzbeli megváltással történik, a király visszavásárolja, ha van rá pénze, vagy megengedi a családnak, hogy további pénz lefizetésével, melyet a kincstárnak fizetnek, újabb időre is birtokukban tartsák a területet. / Ez Zsigmond király idejére már mindennapos lesz, minthogy, a király állandó pénzhiánnyal küzd, vagy tervei fedezetéül pénzügyi tranzakciókba kezd. /

     Így ezek a honor birtokok is egyenlőek lesznek a már létrejövő fogalomként szereplő zálogbirtokokkal is, melyek az urak egymás közti adás-vételét jelenti, figyelembe nem véve az 1351. évi Aranybulla-megerősítés rendelkezését, mely a nemesi adomány-birtokok elidegeníthetetlenségét mondja ki.

/ A birtokok elzálogosítása a későbbi időben általános gyakorlattá, a szokásjogban elfogadottá válik. Közismert az elzálogosított szepesi városok esete, mely Zsigmond király és Lengyelország pénzügyi tranzakciója volt. Az elzálogosított városokat, majd később, Mária Terézia váltotta vissza, évszázadok múlva! /

    A birtokok nagyságának növekedésével, egyes urak, de különösképpen a tényleges országnagyi hatalommal rendelkezők, kezdenek túlzott hatalomhoz jutni a királyi hatalommal szemben.   Az 1222. évi Aranybulla XVI. törvénycikke kimondta, hogy „ Örökbe nem adunk egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet.” / Megerősítése a dekrétumnak: 1231; 1267-i országgyűlés; majd 1351-i Nagy Lajos általi megerősítés.  – 

    Ezt a rendelkezést a szerviensek saját jogbiztonságuk megerősítése végett követelték ki, hogy megakadályozzák a nyugati mintájú hűbéri uradalmak létrejöttét. Ugyanis, ha a vármegyék nyugati mintájú grófságokká lettek volna a későbbiekben, akkor a szegényebb nemesek, a szerviensek nagy része, a várjobbágyokhoz hasonló függésbe került volna.

     A tatár veszedelem után, az országot újból fel kellett építeni. Béla király belátta, hogy engednie kell a servienseknek is, de a báróknak is. Ezért aztán a bárói hivatalban lévők honor, továbbra is nagy kiterjedésű uradalmakat kaptak, hogy a birtok Jövedelméből hadakat állítsanak. Sőt, a nagyobb örök birtokok adományozása is tovább folytatódott. Mint mondtuk már, a királyok amúgy sem vették magukra nézve kötelező érvényűnek, hogy nagy uradalmakat ne ajándékozzanak el a királyi várföldekből, hiszen a régebbi királyok is megtették azt, mint pld.  II. Géza és Imre királyok, majd egyre gyakrabban II. Endre is. Sőt IV. Béla is adományozott nagy birtokokat, de ekkor már az eladományozott várbirtok beleolvadt a szomszédos nagyobb megyébe s megszűnt királyi vármegyének lenni, ebből következően pedig, nem sérült a törvényi rendelkezés, mely csak, az egész vármegyéknek az eladományozását tiltotta. IV. Béla idejében pedig, már hűbéri jellegű kötelezettségek is feltűntek az adománybirtokhoz kötve. A horvát-szlavón országrészben ez egészen természetes is volt, mert az ottani vármegyéket, még a szlavóniaiakat se, vették Szent Istváni alapításúnak. Így az Aranybulla XVI. törvénycikkének rendelkezését sem kellett a déli hercegség és bánság területére is érvényesnek tekinteni.  Csak a szűkebb értelemben vett Magyarországra és Erdélyre vonatkoztatták a törvény rendelkezését.

/ Ugyanis már Könyves Kálmán király egy közigazgatási egységbe foglalta Horvátországot és Szlavóniát, miután végleg a Magyar Királysághoz csatolta Horvátországot is, meghódítva Horvát-Dalmáciát, megszilárdítva ott a magyar Szent Korona hatalmát, befejezvén azt, amit már Szent László elkezdett. Lásd könyvünkben Horvát-Dalmácia kezdeti történetét! /

    Az adománybirtokosok magán­birtokain is szorgalmazta IV. Béla király a várak építését és magánhaderő szervezését.  De az országnagyok, hogy tisztüket elláthassák, ehhez az anyagi fedezetet biztosíthassák, szolgálati, honor birtokot is kaptak. Ezek „honor-birtokok” nem öröklődtek, hanem használatra, a hadi megbízatás teljesítésének fedezetére szolgáltak. A nyugati beneficium magyarországi változata ez. Láthatjuk a nyugati feudális hierarchiának az áttekintésénél, hogy kezdetben a hűbéri birtokok nem voltak örökletesek, a szolgálat idejére szóltak, beneficiumul lettek adományozva, melyet a hűbérúr a vazallus megkérdezése nélkül visszavehetett, és másnak adhatott. / A nyugati hűbérbirtokok csak később lettek örökletesek, mint majd könyvünk későbbi részében erről még szólunk. A XIII. század végi feudális anarchia idején, mikor az egyik ellenkirály III. Endrével szemben, 1292-95 között, a pápa által támogatott Martell Károly volt, akkor francia mintájú hűbéreket adományozott ő is és anyja, Mária is. Lásd könyvünkben a magyar uralkodók résznél, III. Endre alatt!/

Tehát ismételve magunkat:

     A honor birtokok is, tulajdonképpen már zálogbirtokok voltak. A királynak adott kölcsön fejében a tartozás visszafizetéséig szólt a birtokjog; ámde ez a gyakorlatban örökletessé vált, hiszen az örökös örökölte az adósság visszafizetésének a követelését. A zálogbirtok intézménye azután Zsigmond király korára általánossá válik. A király ál­landó adósságainak fedezetéül kölcsönöket vesz fel, ennek el­lenszolgáltatásaképpen várbirtokot ad. Időnként visszaváltja, sokszor magasabb áron, mint az eredeti zálog értéke. Majd az uradalmat ismét zálogba adja. A későbbi időben létrejövő óriásuradalmak többsége ilyen zálogbirtok volt. A haderő állítá­sára honor kapott bárói birtokok gyakorlatilag szintén hasonlóak, hiszen a haderő állítása pénzbe kerül és ennek ellen­szolgáltatása a honor birtok is. Ezek a birtokok azonban mégsem tekinthetők örökjogú birtoknak, így nem sérült az Arany­bullának azon kitétele, hogy a király egész vármegyéket ne adományozzon el. Azonban a valóság­ban mégis a bárói hivatalban lévők kezén országrésznyi ura­dalmak jöttek létre. IV. Béla halála után, IV. László ide­jében ez a jelenség még inkább felerősödött. Úgyhogy az 1279. évi, óbudai országgyűlés kimondta, hogy a királyi várföldeket vissza kell azon év végéig adni a koronának. / Kivéve a jogos adományokat!/

     Ennek ellenére, a most ismertetett okokból mégis létrejött az Árpád-ház kihalásának idejére a „kiskirályok kora”. Az országot ekkor 15 főúr tartományára oszthatjuk. Horvátországban a Frangepánok és Szubichok / Zrínyiek/, Szlavóniában Vodicsai Babonics István, a Délvidéken  Csák Ugrin és Drabutin István,  Nyugat –Magyarországon  Kőszegi Henrik,  Észak-nyugaton Csák Máté, Nógrád vidékén a Rátótok és Ákos István, Észak-keleten Aba Amadé, Borsa Kopasz, Pók Miklós, Erdélyben Kán László, Vejtehi Tivadar és Baszarába voltak a tartományurak. Ők lényegében azonosak egy személyben az országos és udvari főméltóságokkal. Bár mint mondtuk már, a királyné udvartartásának is ugyanazok a méltóságviselői megvannak, mint a király udvartartásának, tehát vannak a királyi udvari főméltóságok mellett királynéi udvari főméltóságok is.  Sőt, III. Endre ellenfeleinek, az ellenkirályoknak, Habsburg Albertnek és a pápa által elismert Martell Károlynak is meg vannak a kinevezett főméltóságai; de ezek az előbb említett nagyurak tudták ténylegesen kiépíteni hatalmukat, a pártok viszálya között is megtartva pozíciójukat.

     Anjou királyaink korára letisztult a helyzet. I. Károly / Károly Róbert, vagy Róbert Károly/ leverte a tartományurakat és visszaállította a királyi hatalmat. Szorgalmazta ismét a magánföldesúri hadseregek szervezését. Várépítési engedélyeket adott. Pld. A Báthoryaknak Ecseden vár építését engedélyezte és „meg­engedte azt Hűségnek nevezni”. - Pakson a Pákosyaknak engedélyezte "Pax" várát megépíteni és azt " Békének" nevezni.

     Azon úr, aki legalább ötvenfős zászlóaljat állított ki, saját zászlaja, banderiája alatt vezethette azt harcba. Az ötven fő valójában ötven lándzsásost jelentett, amelynél minden páncélos vitézhez általában két fegyvernök is tartozott, vagy egy fegyvernök és egy vezeték ló; -  így ezek a hadtestek legalább 100-150 főt tettek ki.                                    

     A későbbiekben, mint már korábban mondtuk, az Anjou-kor végére, Zsigmond idejére a főispáni tisztség tekintélybeli jelentősége csökkent Szent István király korának comeseihez képest.  A főispánok feladata ugyanaz maradt, mint az Árpád-korban a királyi vármegyei ispánok hivatalával járó feladatkör, ő képviseli a királyi tekintélyt a vármegyében, azonban a XIII. század végétől kialakult, jogi értelemben vett „nemesi vármegyét” már a megyei nemesi önkormányzat személyesíti meg. Zsigmond király idején a comesi hivatal már csak egy jól jövedelmező állás. Az ambiciózus nemesek célja már, a „barones regni” hivatalába kerülni. Ennek az eléréséhez a lépcső az ispáni hivatal viselése, bizonyítandó a rátermettséget.

       Zsigmond király idejére már a főispán, az alispán, aki általában a familiárisa, valamint a szolgabírák közösen irányítják a vármegyét és tekintélyben már gyakorlatilag hasonlóak.  Zsigmond király különösképpen szorgalmazta az önálló vármegyei önkormányzat kialakulását, ezért pénzbüntetés terhe mellett kötelezte a tekintélyes nemeseket, hogy ha egy-egy megyei hivatalra megválasztják őket, akkor azt kötelesek elvállalni.

 Az igazi ambíciók célja viszont már, az ország báróinak sorába kerülni!

    A " barones regni",  mint láttuk az előzőekből,  az országos főméltóságok: nádorispán, országbíró, tárnokmester, főlovászmester, főpohárnok, főétekfogó, ehhez jön még időnként főkardhordózó, továbbá a  főkomornok, főajtónálló, főudvarmester, az erdélyi vajda, a horvát és                                        szlavón bán, délvidéki bánok, vice bánok.

      A bárók mellett szintén az országos főméltóságok közé számítanak, a prelátusok,  vagyis az egyházi főméltóságok:  érsekek, püspökök, apátok, prépostok, ők a "prelates regni" .

/ Az Árpádok idején  még a királynénak is voltak ugyanezen főméltóságokat viselő bárói, s a XIII. századi anarchia idején az egyidőben lévő ellenkirályoknak is, értsd: III. Endrének, Albertnek és Martell Károlynak is! Később Zsigmond király idején, Borbála királynénak is! /

     A bárók időnként lekerülnek a hivatalból, más lép a helyükbe, időnként ismét visszakerülnek a hivatalba, esetleg másik tisztségre. Minden újonnan megkoronázott király is új főurakat nevez ki maga mellé. A hivatalból lekerült bárók helyébe gyakran valamelyik családtagjuk kerül, így nem sérül az Aranybullának azon kitétele, hogy „ sem egyéb királyi tisztet nem adunk örökbe”.

Ezt ekkor már úgy értelmezik, hogy a királyi tisztség alatt, a király mellett helyet foglaló tisztséget kell érteni, vagyis az udvari és országos főméltóságok tisztségét. Azaz a régi kifejezéssel „jobbágyurak”, a későbbi szóhasználatban pedig, a „barones regni” értendők ekkor már a királyi tisztség alatt.

      Ezekre a tisztségekre vonatkozóan viszont a későbbiekben is, mindig betartották, hogy a királyi tisztség ne öröklődhes­sen. Ámde a hatalmon levők családjuk számára mégis biztosítani tudják, hogy mindig a legfőbb hatalomban maradhassanak. Kisebb érdekcsoportok harca is megkezdődik, létrejön­nek a bárói ligák. A szerencse és az éppen legerősebb érdek dönti el, melyik csoportosulás van éppen királyi kegyben.

     A XIV-XV. század fordulója táján, a leváltás és visszakerülés körforgásába körülbelül 60 család kerül be. A tényleges 15-2o országnagy, továbbá a királyi megbizatással bamdériumállító zászlósok, valamint a királynéi udvari méltóságok, akit szintén a szűkebb értelemben vett bárók közé számítanak, a közgondolkodásban a leváltásuk után is bárók maradnak. Néhány család, akinek tagjai igen gyakran, egymást váltva, de egymás mellett is sűrűn viselnek országnagyi hivatalt, a felületes szemléletű társadalom szemében már szinte örökös bárói famíliáknak tűnnek. Így maradt fenn a köztudatban mindmáig a leghíresebb családok neve, mint a Kanizsaiak, Rozgonyiak, már az Anjou időkben, később a Guthi Országok, Garák, Báthoryak. A XIV. századtól a "barones regni” közé sorolják még a „temesi grófot”,  vagyis Temes,  Torontál és Zaránd vármegyék főispánját, mert ez a három vármegye és a szörényi bánság, mely hozzá volt csatolva, alkotta az állandósult fogalommá vált „Temesi grófságot”. Továbbá a bárók közé sorolták ez időtől a „pozsonyi grófot”, vagyis a pozsonyi főispánt is, ennek magyarázata a régi szokás­jog, mert ezek az ispánságok korábban állandóan együtt szere­peltek valamelyik országnagy másik tisztségeként a bárói tisztséggel, így például a nádor egyúttal pozsonyi comes is volt.

       Zsigmond király koráig a királyi tanácsban részt vehettek az éppen az udvarnál tartózkodó nagybirtokosok is, akik nem viseltek hivatalt, de a király meghallgatta szavukat. Őket a király"nagyságosnak”/magnificus/ címezte, - ők voltak a "magnates". Így Zsigmond király idejében, a hivatalban lévők és a leköszönt bárók, a nagyságosok és a prelátusok együtt alkották a királyi tanácsot. Hivatalos nevük a korban:" Barones et magnates et prelates regni". Mátyás király korára már a királyi tanács­ban csak a "barones et prelates regni" vehettek részt. Vagyis csak a hivatalban lévők. Számuk ekkor kb. 110 fő. Viszont a megbízott feladatot ellátó más királyi főtisztek is beletartoznak már Mátyás király idejében „barones regni” csoportba, tehát országos főkapitányok, királyi várkapitányok, általában véve az országos főzászlósurak alá tartozó királyi alvezérek, katonai parancsnokok is. – Egyébként Zsigmond idejében a főispánok is gyakran egy-egy király személyét helyettesítő főméltóság familiárisai, országnagy által vannak kinevezve. /Ezért is csökken a főispáni hivatal tekintélye az Árpád-korhoz képest./ Az országos és kisebb katonai főtisztek is sokszor egy- egy főméltóság patronátusa alatt vannak kinevezve, - de a hivatalos megbízatás ez esetben is királyi, mert a nádor, országbíró, tárnokmester a király személyes jelenlétét képviseli, mint a bíráskodás esetében is. / Lásd, „királyi személyes jelenlét bírósága”, melyből később a XVI. századtól a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla lesz.- Az elnevezés magyarázata, hogy régen, Szent István király helyett a nádor már sokszor ítélkezett, de a végső döntés jogát a király magának fenntartotta. Később, a nádor curiális comese, az országbíró is átvette az ítélkezést, majd időnként a tárnokmester is, de Szent István korára emlékezve, mindig a király nevében mondták ki az ítéletet, mint a király személyes jelenlétét képviselő megbízottak./ – A ”királyi személyes jelenlét” megnevezés  Zsigmond király idejére alakul ki, mikor már Zsigmond a Római Szent Birodalom császára lesz. Ekkor a birodalom kancellárjává Kanizsai János esztergomi érseket nevezi ki az uralkodó, Magyarország kormányzását pedig, teljes egészében az „ország báróira” bízza. Ez időtől a királyi tanács tagjai magukat prelátusoknak, báróknak, Magyarország valamennyi előkelőjének nevezték, határozataik iránt pedig, Magyarország Királysága Szent Koronájának tekintélyére hivatkozva követeltek engedelmességet, Kanizsai János pedig, felvette a Szent Korona Kancellárja címet. A királyi pecséten ez időtől a köriratban ez állott: „ Sigillum Sacre Coronae Regni Hungariae.”- A királyi tanács akarata ez időtől , az  állam akarata, mely a királyi korona tekintélyéből származik.

  Keresse: Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve. Írja be a Google-keresőbe a szerző nevét és a könyv címét, s meglátja, hogy éppen hol árusítják a könyvet kedvezményesen, megrendelhető könyvkereskedőknél is, forgalmazza még Líra Zrt, Rózsvölgyi és Társa stb. Megrendelhető a Novum Kiadó raktárából is! Tekintse meg a kiadó honlapján az elérhetőséget és a könyvről szóló tájékoztatót a www.novumpocket.com oldalon! - Részletesebb ismertetőt olvashat még a http://novella-vers.hupont.hu/ oldalon is, - innen is elérhető a kiadó raktárának az email címe! Keresse a könyvet! Jó olvasást kíván önnek a szerző: Lehoczky József

   0._kep_lovag_es_aprod.jpg





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 22
Heti: 46
Havi: 221
Össz.: 29 147

Látogatottság növelés
Oldal: 3. A főrend kialakulása és fejlődése az Árpád-kortól.
A magyar nemesi rangok és rendek fejlődése - Írta Lehoczky József - © 2008 - 2018 - magyarregiok.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: hierarchia a királyi udvarban - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »